A koncentráció nélküli érzékelés
Napjainkban a spiritualitás a kultúra javát képzi. Szellemi értékei áthatják az emberi mindennapokat, ami által ma már éppoly szükségszerű a spirituális hagyományok szerint átlényegült tudatállapottal szemlélni és feldolgozni az élet eseményeit, mint ahogyan az idáig a megfáradt, divatját múlt materiális gondolkodásmóddal, azon keresztül az észszerűség eszközével ösztönszerűen kizárólag a tényeket tekintettük valóságosnak.
Semmi esetre sem elhanyagolható a spiritualitás fogalma, hiszen azon keresztül mód nyílik a nyitott szellemiségű ember számára az önmeghaladás lelki mechanizmusára. A spirituális fejlődés csakis egyféle lehet, azonban ahhoz egy bizonyos spirituális „küszöb” átlépésére van szükség, ami viszont két formában történhet: autodidakta és empirikus úton.
Előbbi esetében az ember rendelkezésére áll számos tanulmány, beszámoló és tanítás, amely mind a spirituális folyamatok sokszínűségét ecseteli, piedesztálra emelve olyan lényegi tapasztalatokat, amelyek az írók szerint gyakorlati formában gyorsíthatják fel a spirituális fejlődés folyamatát. Ezek a gyakorlatok és a publikált tényállítások, a folyamat során közbeeső tapasztalatok a maguk teljességében személyes átélések, amelyek milyenségét (tehát azt, hogy az alany az előbb említett spirituális folyamatokat és a közbeeső lelki helyzeteket hogyan éli és ítéli meg) nagyrészt, az érintett személy lelki, szellemi, érzelmi és nem utolsósorban gondolati érettsége határozza meg. Lehet, hogy egy szentimentális ember számára gyönyörködtető a korán nyíló hóvirág, azonban egy introvertált ember ugyanazon hóvirág mellett elsétál, miközben a maga érzelmi ügyeivel van elfoglalva… Míg előbbi családjának elmeséli az esti vacsora során, hogy hóvirágot látott, addig az utóbb említett alanyunk meg sem említi a világot ellenségesnek tekinti.
Leegyszerűsítve, különböző spirituális források a maguk nyelvére formálva – sokszor célközönség ajkára illesztve -, a megéléseik félreértelmezettségével, részlegesen publikálják ugyanazon spirituális információkat. Ilyen értelemben válik hasznavehetetlenné és szennyezetté a spirituális forrás, az autodidakta módozat tehát ezen a ponton, szinte az alapoknál sérültté válik. A laikus és lojális kereső ember mit sem sejt arról, hogy részleges tanításokat magol be, rossz lelki gyakorlatokat memorizál, és amikor ezeket láncba fogja kapcsolni (ekkor válik a spiritualitás spiritualizmussá – tehát folyamattá) köztük nem talál majd összeköthetőséget… Az önmeghaladás lehetősége az ilyen formában fellépő akadályoztatottság lévén szóba sem jöhet.
Más és más ingerküszöbök jellemzőek az emberekre, azonban a spirituális küszöb mindenki életében előbb vagy utóbb a maga optimális idejében megjelenik. A részben keleti lelki hagyományokat és főként a személyes tapasztalatokat magába foglaló empirikus mód a nélkül hoz kardinális megéléseket és változásokat az ember életébe, hogy eljövetelüket különösebb módon vártuk vagy sürgettük volna.
Az ma már megdönthetetlen tény, hogy az ember a privát életének legkülönbözőbb mozzanataiban kapja meg a visszajelzéseket annak megfelelően, hogy a számára optimális életútját járja-e, avagy letért arról a bizonyos ösvényről, ahelyett pedig egy szegényesebb vagy gazdagabb útra tévedt. Az életút bejárásával arányos mértékben erősödik a hiedelmi filter az emberben, megsokasodnak olyan eszményképek, amelyekről később kiderül, hogy éveken, évtizedeken keresztül a tiszta gondolkodást, az érzéseket manipulálva félrevezették az embert, és mérgezték teljességét. Ez a fajta felismerés alapesetben elegendő ahhoz, hogy az ember felébredve kóbor álmából, visszataláljon rég elhagyott önmagához. Egy tapasztalat, amely visszatéríti az embert eredendő önvalójához – ez az empirikus spirituális folyamat lényege.
De ezt magyarázhatnám afelől közelítve is, hogy minden személyiségtípus számára elengedhetetlen a visszajelzés. Egyesekre jellemző a kóros szereplési hajlam, a figyelem középpontjában állva képesek produkálni magukat, van, aki csupán csendesen megfigyel és jókor, jó helyen segítő gondolatokkal, akaratlanul vonja magára a figyelmet. Ily módon a helyzet kimenetelétől függően elismerést vagy tanulságot vonhat le az ember. Ez a mindennapi élet mozzanataiban az események pozitív, illetve negatív jellegének mennyiségével mérhető le. Logikusan, ha többségében a negatív megélések szaporodnak, az ember élete nincs szinkronban az ember létezésének feltételezhető okával.
Az „útra” visszatalálni a környezet teljes kizárásával nyílik mód, amikor is folyamatos gyakorlással a környezet visszajelzéseit ki kell szorítani a tudatból, és csupán a privát életeseményekben fellépő különböző változásokra szabad koncentrálni. Így egy ingerektől mentes, ennek hatására átlényegült tudatállapot alakul ki az emberben, ami évszázadok óta legyőzhetetlen ellensége az élet kiegyensúlyozatlanságának. Hiszen ha tisztázódik az emberben, hogy ki is ő valójában, hogy mit is akar a nagyvilágban, mi is a célja és hová tart, előtérbe kerül valódi lelkülete, benne erőre kap a lélek, ami rakétaszerűen emeli ki a személyt létezésének alantas már-már barbár szintjeiből.
Amint a lélek megnyilvánul az emberben, az élet, különösebb odafigyelés nélkül, drasztikus és gyökeres változásnak indul. Így a világ derűsebb oldalát és a valódi spirituális világot tapasztalhatja meg általa az ember.
Csupán gondoljon bele a kedves Olvasó, hogy az eddigi élete során mekkora hányadban töltötte ki idejét a dolgok szükségszerű és egészséges spirituális szemlélete, és azzal arányosan hány percet vagy órát volt valójában boldog eddigi élete során? Ezután képzeljen bele abba, hogy az élete nagy részét a boldogsága, a boldogulása teszi ki. Kérdés az, hogy Önnek megéri-e a boldogságért egészséges gondolatokat befektetni? Veszíteni való már nincs.
