A szorongás korszakában élünk
Joggal merül fel a kérdés, hogy a szóban forgó mentális zavaroknak mi lehet az eredője, és miért mutat tendenciózus növekedést ezeknek a kórképeknek a megjelenése világszerte, még olyan országok társadalmaiban is, ahol korábban nem, vagy csak igen csekély mértékben regisztráltak ilyen eseteket. Feltételezhető, hogy a jelenség hátterében nem csak a már-már közhelyesnek mondható, mostanra megváltozott, nagyobb mentális terhet jelentő társadalmi és egyéb, szociális jellegű elvárások állnak (gyakran szakmai, magánéleti vonatkozású megfelelési kényszerességgel társulva), hanem genetikai tényezők is egyre fontosabb szerepet játszanak az esetszámok már-már megállíthatatlannak tűnő burjánzásában.
Ha alaposabban górcső alá vesszük a szorongásos, depressziós kórképek egyébként igen széles spektrumába sorolható zavarokat, akkor tisztán látható, hogy önmagában például csak az öngyilkosság egyáltalán nem volt ismeretlen fogalom felmenőink körében sem, akár több évszázaddal ezelőtt. Az öngyilkossági kísérletek vagy befejezett öngyilkosságok gyakran több generációra visszamenőleg indikálhatók egy családon, rokoni közösségen belül. Ebben az esetben hajlamról beszélhetünk, az öngyilkosságot megkísérlő, vagy elkövető egyén családi anamnézisében már nagy eséllyel szerepel öngyilkosság, vagy annak kísérlete. Sőt: arányaiban szignifikáns mértékben kevesebb az olyan eset, amelynek nincsen hasonló előzménye.
Egyre inkább örökletességet, kvázi hajlamot figyelhetünk meg a szorongásban, pánikbetegségben, depresszióban szenvedők körében is, amely szinte teljesen egybevág az egyre kevésbé emberközeli, az individuumot figyelmen kívül hagyó, annak jelentéktelenségét sugalló, felpörgött, és túlhajszoltságba, kiégésbe üldöző társadalmi működés kialakulásával. A korábban említett függőségi viszonyok kialakulása, legyen szó akár drogokról, a kodependens ember kapcsolatfüggőségéről, ezek, de főleg az utóbbi már-már lenyomatszerűen jelenik meg mostanra a fiatalabb korosztály viselkedésmintáiban.
A jelenlegi helyzet az, hogy a 21. század embere többségében szorong, fél, menekül és függ gyógyszerektől, kábítószertől, emberi kapcsolatoktól, más emberek megítélésétől, vegetál, és ha ezek a terhek már átlépik az egyén végső toleranciaküszöbét, az illetőben már saját életének eldobása is könnyedén felmerülhet. Amikor minden egyes nap szorongással töltött percei óráknak, órái napoknak tűnnek, az ember ösztönösen keresi a kiutat abból a számára nemkívánatos állapotból, amit folyamatos szenvedésként él meg, mindennapjait csupán túléli, nem pedig megéli, miközben már reményt sem lát arra, hogy az életét abban a teljességben élhesse, amelyre vágyik.
Amikor a szorongás, a depresszió, vagy egy általánosan neurotikus hangulat dominál, tehát mind mentális, mind lelki síkon a negatív impulzusok és tapasztalások kapnak hangsúlyt, az egészséges elme számára teljesen alapvető és természetes tényezők is megfoghatatlanul távolinak tűnhetnek az egyén számára: egy önfeledt szórakozás a barátokkal, a társas kapcsolatok fenntartása, vagy bármilyen tevékenység, amely örömérzetet és feltöltődést okoz. A javulásra való törekvések során gyakorta tapasztalt kudarcok (amelyek talán csak átmenetiek) relatíve rövid időn belül reflexként barázdálják az elmébe a kóros állapotot, bármelyik említett kórképet is figyeljük meg. A folyamat ettől a pillanattól válik egy megállíthatatlan körhintára emlékeztető körforgássá, amelyet nem egy motor, hanem a vegetatív idegrendszerünk működtet.
Ha a való életre vetítjük ki ezt az analógiát, mi történik a körhintában hosszú ideje forgó, elszédült emberrel, aki az ájulás határán van? Nagy eséllyel hányni fog, és hosszantartó rosszullét gyötri majd. A szervezete biokémiai folyamatok sokaságát indítja be mintegy vészjelzésként, hogy az állapotot, amelyben van, meg kell szüntetni. Pontosan ugyanez a jelenség figyelhető meg a mentális problémák esetében, amikor azok már testi tünetek formájában jelennek meg. A szorongó, pánikbeteg ember esetében ez a leggyakrabban elkerülő magatartás formájában nyilvánul meg, tehát az illető kerüli azokat a szituációkat, helyszíneket, párbeszédeket és mindent, amely során korábban már tapasztalt pánikszerű, és/vagy szorongásos tüneteket, ezáltal az élettér jelentősen beszűkül. A fenti jelenségek során a szervezetünkben lezajló biokémiai folyamatok érintőlegesen említésre kerültek a cikksorozat II. részében, kiemelve a kortizol nevű hormon hatását, természetesen okkal, hiszen ez a hormon számos további probléma kialakulásához vezethet, ha ennek szintje tartósan magas a szervezetünkben.
A korábbiakban említett kórképek, jelenségek szinte mindegyikére jellemzők – akár belső feszültségből, akár a teljes diszfunkcionalitásba, passzivitásba torkolló állapotból eredő – biokémiai változások az emberi szervezetben, melyek a legtöbb esetben szemmel is láthatók. Az említett kortizol szintje a higgadt, nem különösebben stresszes életvitelt folytató, egészséges fizikai állapotú emberek esetében legfeljebb akkor mutat drasztikus emelkedést, ha az illető nehéz fizikai aktivitást, esetleg éppen valamilyen sporttevékenységet végez, de az egészséges bioritmusunk regenerációs ciklusaiban is megfigyelhető a kortizolszint emelkedése, ha egyébként valamilyen, például a mellékvesét érintő kóros elváltozás, azaz fizikai értelemben vett betegség ezt nem indukálja.
Ezzel szemben a szorongó egyén szervezetében önmagában a szorongás, mint stressztényező képes drasztikusan megemelni ennek a hormonnak a szintjét. A tartósan magas kortizolszint eredménye többek között az ún. striák – közismertebb néven terhességi csíkok – megjelenése a bőrön, leginkább a has-köldök és a derék tájékán, a bőr petyhüdtsége, kerek, püffedt arc, zsírpúp (ún. „bölénypúp”) megjelenése a tarkón, inzulinrezisztencia, testzsírgyarapodás, az izmok leépülése, gyengeség-érzés és krónikus fáradtság.
A depressziósnak tekinthető állapot, melynek során az egyén fizikailag magas passzivitású, meglepő módon szintén provokálja a kortizolszint megemelkedését. Az érzelmi sivárság, érdektelenség a külvilággal szemben, illetve az utóbbitól való elzárkózás éppen nem jelent mentális értelemben vett stresszt. A mozgáshiányos állapot azonban az izomszövetek lebontását eredményezi, ennek a katabolikus (izomleépítő) folyamatnak pedig kulcseleme a kortizol, hiszen ez a hormon válik aktívvá az izomszövetekben, és indítja el azok leépítését.
A fentiek egyértelmű magyarázatot adnak arra, hogy a depressziós, vagy éppen szorongásos kórképek hogyan mutatkoznak meg az ember fizikai állapotán nem csak adott esetben szomatizációs, hanem valós biokémiai mechanizmusok és reakciók útján is. Ne feledjük, csupán egyetlen hormon okozta szimptómák kerültek említésre.
Nem nehéz tehát következtetni arra, hogy akár konkrét, például a keringési rendszert, emésztőrendszert, endokrinrendszert érintő betegségek, és a megjelenésünkre is drasztikusan kiható (pontosabban látványos esztétikai hátrányokkal járó) tünetek kialakulása gyakorta jár kéz a kézben a különböző szorongásos, vagy depressziós állapotokkal, amennyiben azok megszüntetésére, de legalábbis jelentősebb mérséklésére semmiféle törekvés nem történik az egyén számára, ideális kezelési mód, vagy módok megválasztásával.
A cikksorozat elején említett gyógyszeres kezelési módok, újgenerációs (SSRI, SNRI) antidepresszánsok alkalmazása mostanra specifikus módon is megtörténhet, hiszen több hatóanyag is valamilyen mértékben képes csökkenteni a szorongásos állapotok, generalizált szorongás, fóbiák, kényszercselekvések tüneteit, amellett, hogy a klasszikus értelemben vett kedélyjavító hatás a depresszió kezelésében hozhat pozitív változásokat.
A szorongásoldó gyógyszerek, kiemelten a benzodiazepinek gyors enyhülést hozhatnak a szorongásos állapotok átmeneti megszüntetésében, azonban az alkalmazásuk rövidtávon is fizikai függőség kialakulásához vezethet, hatásuk pedig csak a dózis folyamatos emelésével fenntartható, ezért a kezelésbe való beillesztésük során elengedhetetlen egyrészt a beteg önkontrollja a szedési protokoll tekintetében, másrészt a kezelőorvos tényleges és hozzáértő felügyelete a gyógyszeres kezelés teljes időtartama alatt. Valljuk be, mindez gyakran nehezen tartható, talán mindenki számára ismert okokból.
A pszichoterápia a közellátás keretein belül egyszerűen elérhetetlennek bizonyul, havonta egy kezeléstől (nagyjából ennyire van kapacitása jelenleg a terapeutáknak betegenként a közellátásban) egyszerűen nem várható semmiféle eredmény. Magánpraxis keretein belül már jobbak a kilátások, azonban keveseknek adatik meg, hogy a szükséges heti legalább 3 alkalmat képesek legyenek finanszírozni.
Tekintettel az említett gyógyszerek központi idegrendszerre, az agyra, összességében a viselkedésre gyakorolt hatására, ezek szedése egyértelműen felismerhető auratikus változásokat is mutat, pontosan úgy, mint a már fennálló mentális zavarok. Ez önmagában egy jó kiindulópont lehet arra, hogy egy beteg esetében az aura kezeléséhez hogyan érdemes hozzáfogni, és tisztán látható az is a továbbiakban, hogy miképpen érdemes folytatni.
Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a szorongásos, depressziós eredetű problémák fennállása bár valamelyest sematikus módon mutatkozik meg az aura színkavalkádjában, de szinte minden esetben leszögezhető, hogy sablonreceptet nem lehet egyetlen páciens kezelése során sem alkalmazni, hiszen sem a személyiségjegyek, jellemvonások nem azonosak, mint ahogyan a problémát kiváltó okok, az esetlegesen alkalmazott gyógyszerek és azok hatása az illetőre szintén számtalan eltérést produkálhatnak, ha ezeket a tényezőket mind összevetjük.
