Az elme szerepe és annak magatartása
Az elme birtokolja bizonyos értelemben minden lehetőségünket az életben. Az ember kialakult fogalmisága, pontosabban az élettapasztalatok által létrejött psziché adta körülmények, minden esetben a legnagyobb horderővel bíró tényezők, amelyekkel valaha találkozhattunk. Minden meghatározza nézeteinket, alapvető gondolataink így a mindennapjainkban divatot, stílust, habitust, tehát egyéni jellemzőket teremtenek meg.
Bármely pszichével foglalkozó szakember esetén, valamilyen az elmét körülményesen boncolni kényszerítő manusra gondolnak sokan, aki hiteles érveléssel az ember felfogásában terápiás módszerekkel irányzott változásokat hoz létre. Sokan azért sem kívánják az ilyen ember segedelmét, mert nem látnak mögé a tevékenység értelmének. Valljuk be, mindenki agyturkászról beszél, amikor pszichológusról, vagy pszichiáterről ad szót, és a terápiát pedig közönségesen agymosásnak mondják sokan, amikből köszönik szépen, de nem kérnek…
Nem kívánok kampányt indítani a pszichológusok számára, pusztán érdemesnek tartom megemlíteni, hogy milyen mértékben szavunk járása lettek ezek a kifejezések, holott sokszor nincs is akár csak családon belül is egyetlen illető, aki megfordult volna pszichológiás terapeutánál.
Nos, az alapvető közvélemény ennek ellenére, javarészt érthető, hisz az elméjével kapcsolatos terápiák megválasztása során mindenki okkal körültekintő. Azzal az okkal, hogy úgy gondolják, épp nekik jutott belőle a több, így az Ő gondolatát, vélt képzeteit, véleményét és észjárását nem kívánja másítani kívülálló személy befolyására – az elmében kialakult állapotok tehát közel sem helyénvalók, de sokan zavart elmével, kifáradt idegrendszerrel is tudatosabbnak tartják magukat egy jól avatott szakemberhez – vagyis az agyturkászhoz képest. Halkan jegyzem meg, amennyiben a pszichológus nem infertilis módszerekkel dolgozik, belátható időn belül a legtöbb mentális nyavalyával tud eredményesen dolgozni.
Valójában a legtöbben így tesznek, ami bár nem a legmegnyugtatóbb lépés részükről mégis elhanyagolható részlet volna abban az esetben, ha az illető maga kezdeményezne lépéseket tenni, a saját elméjét kezelésbe venni.
Sokan mondják, hogy egy válságos periódusban olyannyira zavart pszichológiai magatartást vesz fel az emberi tudat, hogy nem ismeri fel a lehetőségeit, képtelen túltekinteni a helyzet adta körülmények kihívásain – tűnjenek azok bármennyire is az adott helyzetben kívülálló személy számára egyszerűnek.
Ezzel egészen pontosan arra a vizuális képre célzok, hogy sokan a saját elméjüket belekócolják adott szituációkba, és nem képesek felmérni, hogy mivel volnának képesek túlérni az adott gondolati hacacárén. Ez főként „csak” annyiból állna, hogy egy pillanatra meg kellene tudni állítani a gondolatok lavináját – magyarán a festővásznon az elménk által végzett pingálást meg kell állítani. Amennyiben ez egy kis időre is sikerül, az ember szembesül vele, hogy az eddigiekben fejben az adott helyzetről, személyről alkotott képe, unszimpatikus…
Ekkor volna szükség egy új vászont helyezni az elme elé, és újból mérsékletesen felépíteni a képet az adott szituációról.
Ilyen esetben sokszor nem hogy a vásznat kicserélni, de a festőállványt megtalálni sem képes az ember, amely megfelelő pszichológiai stabilitással támasztaná alá gondolataink újbóli megfestését. Innen ered az írásom címe. Hiszen, ilyen értelemben a tudat, az ember chevalet-ja (ejtsd: sövalé)…
A chevalet a francia nyelvben ismeretes főnév, mely festőállványt jelent.
Folytatás a következő részben…
